Szigetközrõl általában
A Duna, az Alpok vizeit összegyûjtve, a dévényi kapunál (Porta Hungarica) lép a Kisalföld területére. A folyó a hegyek közül kilépve, felsõ szakasz jellegét elvesztve, átmeneti jellegûvé válik, esése csökken, a magával hozott hordalékot lerakva, szigeteket, zátonyokat épít, közöttük sok ágra szétválva folyik tovább. A lerakódott hordalékból hordalékkúp alakult ki, s mivel a medence süllyedése még mindig tart, átlagosan 200-300 m, néhol 400 m vastagságú kavics, homokos kavicsréteg alakult ki, mely nagy tömegû talaj- és rétegvizet tartalmaz.
Közép-Európa ivóvízkészletének egyik legnagyobb bázisa található itt. Délen a Mosoni-Duna, északon a Kis-Duna határolja a csodaszép tájat. A Duna és Mosoni-Duna közti terület a Szigetköz, a Duna és Kis-Duna közti rész a Csallóköz. A Szigetköz területe: 375 km². Hossza 52,5 km, szélessége átlagosan 6–8 km. Kiemelkedõ jelentõségû nedves élõhely, amelyen az egyedülálló geomorfológiai, klimatikus, talajtani, és nem utolsósorban vízháztartási adottságok következtében különösen változatos élõhelyek alakultak ki, lehetõséget teremtve gazdag és sokszínû élõvilág megtelepedéséhez.
A Szigetköz területébõl mintegy 10 000 ha országos és 17 000 ha Európai Uniós védelem alatt áll. A Szigetközi Tájvédelmi Körzet – melyet a sajátos vízrendszer, a tipikus növény- és állatvilág megõrzése érdekében alapítottak meg 1987-ben – két nagyobb és több kisebb, mozaikosan elhelyezkedõ egységbõl tevõdik össze. Ezek részletezve: a Duna hullámtere Dunaszigettõl a medvei közúti hídig, a Mosoni-Duna és a meanderkígyójára felfûzõdõ erdõk, gyepek, nádasok Rajkától Kunszigetig, illetve elszórtan egyéb területek.
Jelentõsebb élõhelyek a község területén
Vizek
A Mosoni-Duna
A Mosoni-Duna Oroszvár és Dunacsúny között ágazott ki a Nagy-Dunából. Mintegy 120 km hosszúságban határolja Délrõl a Szigetközt. Vízjárását alapvetõen az 1905-1907 között épült rajkai zsilip határozta meg. A mûtárgy segítségével a Szigetközt megvédték a Duna felõli árvizektõl. Nem vált szükségessé a szabályozás, ezért a folyó megõrizte eredeti, vadregényes hangulatát. A legnagyobb problémát a '90-es évek elején az jelentette, hogy a dunacsúnyi kitorkollás feltöltõdése és a Duna mederbeágyazódása miatt az év jelentõs részében a Duna felõl nem volt lehetõség a vízutánpótlásra. A Mosoni-Duna vízellátása jelenleg az új rajkai zsilipen keresztül az ún. szivárgó csatornából történik.
A folyót mindkét partján, hol keskenyebb, hol szélesebb sávban úgynevezett galéria erdõ kíséri. Ezek az erdõk a vízhez közelebb fûz-nyár ligeterdõ maradványokból, illetve telepített nemes nyár állományokból állnak, a víztõl távolabb – amennyiben ezt az erdõ szélessége megengedi – kemény fák: magas kõris, mezei szil, kocsányos tölgy, illetve akác is megjelennek, több helyen állományt alkotnak.
Csatornák
Hajdani Duna-ágak, melyeket az árvízvédelmi töltések választottak el a Duna élõ kapcsolatától. Jelenleg vízpótló és belvízlevezetõ funkciót látnak el. A lassú folyású vizekhez kötõdõ növények és állatok élõ-, táplálkozó és pihenõ helyei. Ilyenek többek között a tündérrózsa, vízitök, vagy más néven tavirózsa, tündérfátyol, rucaöröm, réti csík, kecskebéka, vízisikló, mocsári teknõs, törpe gém, vízicsibe, nádi poszáták. Partjait több helyen mocsár- vagy láperdõk kísérik. A területek egyúttal fontos ökológiai folyosók a Nagy-Duna és a Mosoni-Duna között és jelentõs tájképi értékek is.
A vizekben és azok közelében találjuk a Szigetköz állatvilágának legjellegzetesebb képviselõit
Gerinctelenek
A puhatestûek a vízjárta területek nagy számban elõforduló állatai. Jellemzõ fajaik: nagy mocsárcsiga, nagy meztelencsiga, tavikagyló és a vándorkagyló.
Az ízeltlábúak törzsének sok ezer képviselõje közül megemlíthetõ a szitakötõk közül a vizek mentén mindenhol gyakori sávos szitakötõ, a bogarak közül a fokozottan védett remetebogár, mely nevéhez méltón, elbújva, korhadó fûzfák belsejében él, lepkék közül az atalanta lepke, nappali pávaszem és a nagy színjátszólepke, a pókok közül pedig a látványos darázspók.
Gerincesek
A halak közül – egyesek szerint 54, más források alapján 65 faj fordul elõ. Ezek közül számos védett, mint például a botos kölönte, a leánykoncér vagy a szivárványos ökle, mely tavi vagy festõ kagylók kopoltyúüregébe rakja az ikráit, sok jól ismert édesvízi hal is megtalálható: ponty, keszeg, harcsa, kecsege, csuka.
A kétéltûek 11 hazai faja él a Szigetközben. Közülük leggyakoribb a kecskebéka és a tavi béka, de elõfordul még a vöröshasú unka, a mocsári béka, a levelibéka, az erdei béka, a pettyes és a tarajos gõte is.
Hüllõk
Kisebb számban élnek a vízjárta területeken, de legjellegzetesebb fajuk a vízisikló itt is gyakori. A ritka fajok közül a mocsári teknõs érdemel említést.
Madarak
A Szigetközben a Duna, a hullámtér és a Mosoni-Duna legjellemzõbb állatai. E tájhoz szorosan hozzátartoznak a vízimadarak, melyek hajdan óriási tömegben éltek itt. A költõ, illetve a vonuláskor itt idõzõ fajok száma 200-220-ra tehetõ. A vizek mellett járva legelõször talán a hosszú lábú gázlómadarak, a gémek és kócsagok tûnnek föl. A szürke gémek öreg erdõkben telepesen költenek, a fokozottan védett bakcsóval együtt. A szintén fokozottan védett nagy kócsag és vörös gém a nagyobb kiterjedésû nádasokban talál megfelelõ fészkelõ helyet. Szintén gyakran találkozhatunk a bütykös hattyúval. A szerencsés szemlélõdõ láthat még – egyébként rejtett életet élõ – réti sast, fekete gólyát vagy uhut is, melyek ugyancsak fokozott védelemben részesülnek. Különösen télen, nagy csapatokban úszkálnak a récefélék képviselõi: tõkés récék, kontyos récék, kercerécék, barátrécék. De látható még az ismertebb madarak közül például jégmadár, búbos vöcsök, szárcsa és az idõnként nagy csapatokban feltûnõ kormorán, más néven kárókatona.
Az emlõsök több mint 40 faja él a Szigetközben. Ezek nagy része nem kötõdik olyan szorosan a vízhez, mint a madarak zöme. Nagy jelentõséggel bír a fokozottan védett vidra és a védett hód. A vidra viszonylag ritka hazánkban, és a Szigetközben is csak kevés példány él belõlük.
A hód rágásnyomaival viszont minden évben lehet újabb és újabb helyen találkozni, gyakorlatilag az egész Szigetközben (Nagy-Duna, hullámtér, Mosoni-Duna, csatornák) megtalálható. A hód önmagától, emberi segítség nélkül települt vissza a Szigetközbe a Felsõ-Dunáról és a Morváról. Mivel, mint Európa legnagyobb rágcsálójának folyton koptatnia kell a fogait, így megrágja a part menti fákat (95%-ban legfeljebb 20 m-re távolodik el a víztõl), de ha tehetik a lágyszárúakat részesítik elõnyben. Nyári hónapokban a táplálkozásuk több mint 90%-át a lágyszárúak teszik ki. Az eurázsiai hód ritkábban épít várat, inkább a magas partfalba ássa be magát. A hódok a kisebb vízfolyásokon, ágakon gátakat építenek, hogy emeljék a víz szintjét. A duzzasztásnak számos elõnye van: segítségével az üreg/vár bejárata mindig a vízszint alatt lesz, tudnak ágakat úsztatni, biztonságosan elmenekülni, és a táplálkozóhelyekre eljutni.
Az emberek sokkal több kártékony hatást tulajdonítanak a hódnak, mint hasznosat. Az állatok által kidöntött fák maradványai láttán többségünknek elõször a károkozás jut eszébe. Mivel több, mint 120 évig nem élt hazánkban hód, elfeledkeztünk róluk és a tevékenységükrõl. A hódok gátépítéseikkel, és fadöntéseikkel jelentõsen megváltoztathatják a tájat. A visszatartott és felduzzasztott víz számos élõlénynek kedvez. A környezõ terület nedvesebbé válik, és üledék halmozódik fel. Mivel lassul a folyás, csökken a talaj erózió. Ahogy a hódok megnyitják a lombkoronát, új élõhely foltokat hoznak létre.
Hínarasok
A hínártársulások elsõsorban az ármentett területek eutróf és disztróf vizeiben (élõvíztõl elzárt morotvák, holtágak, csatornák) figyelhetõk meg. A Duna elterelése elõtt – alacsony vízjárási viszonyok idején – szórványosan a hullámtérben is elõfordultak. A Duna elterelését követõen a hullámtérben erõsen visszaszorultak. A Szigetközben a lebegõ és a gyökerezõ hinártásulások egyaránt megtalálhatók. Jellemzõ fajok a békalencse, rucaöröm, tócsagaz, rence, békaszõlõ, vízitök, tündérrózsa, tündérfátyol. Állatok közül legszembetûnõbbek a szitakötõk, békák, de látható mocsári teknõs és vízicsibe is.
Mocsarak
A Szigetköz állandóan, vagy idõszakosan sekély vízzel borított területein mocsártársulások jöttek létre. Hullámtérben és ármentett területeken egyaránt elõfordulnak. Az eltereléssel együtt járó talajvízszint csökkenés elsõsorban a Felsõ-Szigetköz, valamint az Ásványráró alatti ármentett szakasz mocsarait viselte meg, így állományaik nagyobb része az utóbbi évtizedben degradálódott, többfelé teljesen átalakult. Elsõsorban a ritka, védett növények (keskenylevelû gyapjúsás, mocsári kosbor, posvány kakastaréj stb.) reagáltak érzékenyen e változásokra. Eltûnésükkel párhuzamosan a csalán és a magas aranyvesszõ került elõtérbe. Térhódításukkal párhuzamosan megkezdõdött a nádasok becserjésedése.
Jellemzõ élõhelyek és társulások:
- Tavak zárt nádasai és gyékényesei
- Nádas
- Keskenylevelû gyékényes
- Széleslevelû gyékényes
- Gyékényes ingóláp
- Tavi harmatkásás, békabuzogányos, tavi kákás, mételykórós mocsarak
- Vízparti virágkákás, csetkákás, vízi hídõrös stb. mocsarak és nádasok
- Zsombékosok
- Nem zsombékoló magassásrétek
A mocsár társulásokhoz tartozó nádasokról külön érdemes néhány szót szólni. Leggyakoribb elõfordulásuk a vízpartok litorális zónája (mely a magas vízálláskor teljes egészében víz alá kerül) és szupralitorális zónája (mely a hullámok által idõnként nedvesített locsolás tere). Nagy összefüggõ nádas már kevés van a Szigetközben, említésre méltó a mentett oldalon a lipóti és dunaszegi morotva tavak nádasa, valamint a gyõrújfalusi Lajma nádas, a hullámtérben pedig Kisbodak, Dunaremete és Ásványráró térségében vannak még kiterjedtebb nádasok. Hédervárnál a károlymajori nádas a legjelentõsebb. Apróbb nádfoltok szinte mindenütt vannak.
A nádasoknak a következõ szerepük van: üledékképezõ, valamint a vízben lebegõ üledéket stabilizáló, illetve elem (tápanyag) felvevõ képességével tisztítja a vizeket, egyéb szervezetek számára felvehetõ tápanyagokat szabadít fel, táplálékul szolgál, valamint búvó és élõhelyet nyújt megannyi állatnak. Ezek a férgektõl kezdve az ízeltlábúakon át a gerincesekig tartanak.
Leggyakrabban láthatjuk a kecskebékát, zöld levelibékát, vízisiklót, madarak közül a nádirigót, a nádi tücsökmadarat, de nádasokban fészkel a nagy kócsag, a vörös gém, a bölömbika és a barna rétihéja is. Mint sok helyen az országban, településünk környékén is megjelent az aranysakál, mely a nádasos, cserjés területeket szívesen választja lakóhelyül.
Természetvédelmi jelentõsége fõleg a gerinctelenek, valamint a madarak szempontjából van.
A nádasokat két folyamat veszélyezteti. Az egyik a talajvízszint csökkenése. Az utóbbi években a nádgazdák elmondása szerint is egyre csökken a nád ipari szempontú minõsége.
A másik a gyomosodás. Szintén az egyre szárazabbá válás eredménye. Jelentõsebb gyomosító tényezõk a hamvas szeder, sövényszulák, aranyvesszõ, õszirózsa.
Gyepek
A szigetközi táj jellegéhez, esztétikai értékéhez szervesen hozzátartoznak a mára sajnos már megfogyott rétek, legelõk. Egyes vélemények szerint ezek a gyepek úgynevezett másodlagos társulások, a levágott erdõk helyén jöttek létre és a rendszeres legeltetés, kaszálás tartotta fent õket. A feltételezést cáfolja a Kogutowicz-féle térkép (1930), a szigetközi településhálózat és az irtvány-települések „hiánya”. A Mezõgazdasági Múzeumban látható „A Dunántúl õsi növényi takarója” (M=1:680.000) címmel készített térképen jól látható, hogy a Mosoni-Duna és a „fõ ág” (Öreg-Duna) között és mentén ártér volt, a 18. század elõtt és óta elpusztult erdõk aránya kicsi, a „mai erdõségek” a hullámtérben fejlõdtek ki és nem kísérték folyamatosan a meder oldalát. Természetesen pontatlanságok elõfordulhatnak, a tájegység jellegét azonban a vízi világ határozta meg.
A Duna szabályozása elõtt a gazdálkodás legjövedelmezõbb ága az állattartás volt, ezért egyrészt szükség is volt a nagy kiterjedésû legelõkre, rétekre, másrészt a rendszeres árvizek számos helyen nem is tették lehetõvé a szántóföldi gazdálkodást. Az ármentesítési munkák után számos terület felszánthatóvá vált, majd az 1950-es évek erdõsítési kampánya, valamint az istállózó állattartásra történt átállás sok gyep sorsát pecsételte meg.
A hullámtérben az erdõsítések miatt csak Dunasziget és Ásványráró határában maradtak fenn gyepek, a mentett oldalon Nagybajcstól Lipótig találhatók még kisebb-nagyobb területen. Jelentõsek még a Mosoni-Duna menti egykori nagy legelõk maradékai Bezenye, Hédervár, Mecsér, Dunaszeg, Gyõrladamér, Kunsziget, Gyõrzámoly közelében.
A megmaradt gyepek nagy többségén a Duna áradásakor feltör a fakadó víz, mely idõnként egybefüggõ nagyobb vízfelületet hoz létre. Ezeket a gyepeket az üde rétek, rétlápok közé soroljuk. A magasabb térszinten fekvõ gyepek szárazabbak, ezek az úgynevezett száraz gyepek (erdõsztyeprét, löszgyep, sztyeprét) csoportjába tartoznak.
Ezek a gyepek nem egyhangú síkságok, tarkítva vannak bokorfüzesekkel, cserjésekkel, Fûz-nyár erdõfoltokkal, magányos fákkal, a mélyebb részeken nádassal. Amellett, hogy tájképi értékük van, a degradálódás ellenére még számos ritka és védett növény, állat utolsó menedékei. Szépen színesítik a tájat a még gyakori sárga nõszirom, réti füzény, õszi kikerics, de megtalálható a szibériai nõszirom, a hússzínû ujjaskosbor és az indigókék színû kornistárnics is. A virágszõnyegen tömérdek rovar lakmározik: lepkék, sáskák, bogarak, méhek, darazsak, s rájuk hálószövõ és karolópókok vadásznak. Az állatvilág leggyakrabban szemünk elé kerülõ képviselõi a levelibéka, vízisikló, fürge gyík, a billegetõk és pacsirták, a vadászó vörös vércse, egerészölyv, emlõsök közül a róka a mezei nyúl és az õz, de hosszabb idõ eltöltése után láthatunk bíbicet, tövisszúró gébicset, fehér és fekete gólyát, vízborítás alkalmával pedig nagy kócsagot, szürke gémet és a récék képviselõit, õsszel pedig vonuló gyurgyalag csapatot.
A Vadaskert melletti legelõ (száraz gyepek: erdõsztyeprét) az egykori Mosoni-Duna menti nagy legelõk egyik utolsó maradéka. A legrégebbi ismert térképeken is gyepnek van feltüntetve, így nyugodtan tekinthetjük õsgyepnek. Látványa talán õsszel a legszebb, mikor is az õszi kikerics alkot rózsaszín-lila szõnyeget. Jelentõs az ízeltlábú faunája, melyek közül a leglátványosabbak a nappali pávaszem, atalanta lepke, boglárka lepkék, imádkozó sáska, darázspók. A hüllõk közül érdemes kiemelni a leveli békát, fürge gyíkot, lábatlan gyíkot illetve, hogy nagy valószínûséggel a mocsári teknõs tojásrakó helye. A gyepen több énekesmadár költ (pl. mezei pacsirta, sárga billegetõ), táplálkozási területe fehér gólyának, egerészölyvnek, barna rétihéjának, vörös vércsének, de olykor feltûnik a fekete gólya is. A Vadaskerttel, a csatornával és a Mosoni-Duna menti egyéb galéria erdõvel meghatározzák a környezõ táj képét, amely tájképnek domináns eleme a gyep. A gyep, az erdõ és a Mosoni-Duna minden szempontból szerves egységet képez.
A száraz gyepek közé tartozik a „Szõlõgyöp”, a hédervári grófok egykori lovagló pályája, gesztenyefa alléval. A TSZ egy részét sajnos fölszántotta, de 2002-ben megtörtént a helyreállítása és a fák pótlása. A „Nagygyep”-hez hasonló természeti értékei mellett kulturális és tájképi értéket is képvisel.
A Mosoni-Duna menti legelõk utolsó maradványai mindenképpen megérdemlik a védelmet.
Erdõk
Az erdõt vertikálisan különbözõ szintekre bonthatjuk, mely szinteket elsõsorban a fényért való versengés határozza meg. A legfelsõ a lombkoronaszint (15-40 m), mely két alszintre, felsõ és alsó lombkoronaszintre tagolódhat. Alatta a cserjeszintet (5 m), majd a gyepszintet (legfeljebb 1 m) találjuk. A negyedik a mohaszint (néhány cm).
Az élõ növények alkotta szintek alatt a talaj legfelsõ szintjének is tekinthetõ avar-, vagy más néven alomszint van. Ez a különbözõ elhalt növényi (lehullott levelek, gallyak, ágak, kidõlt törzsek) és állati maradványokból álló közeg fölhalmozódva és a talajba bemosódva hozza létre a humuszt. Benne baktériumok és algák tömegét, gombafonalakat, hagymákat, gumókat, gyöktörzseket és magvakat találunk. Ez a szint az egészséges, megújulásra képes erdõ biztosítéka!
A földfelszín alatt találhatjuk a gyökérszintet, mely szintén alszintekre tagolódhat.
A Szigetköz területének mintegy ötödét borító erdõk, ezek közül is a tölgy-kõris-szil ligeterdõ maradványok, mint szukcessziós zárótársulások a leggazdagabbak természeti értékekben. Az erdõk nagy része a Duna hullámterében és a Mosoni-Duna mentén terül el, de kisebb-nagyobb erdõfoltokkal mindenhol találkozhatunk.
Liget és láperõk
A Szigetköz legjellemzõbb társulásai a folyókat kísérõ bokorfüzesek és ligeterdõk, míg a láperdõk a legnagyobb ritkaságokat képviselik.
Jellemzõ élõhelyek és társulások:
Fûz- és nyírlápok
- Rekettyés fûzmocsár
- Rekettyés fûzláp
- Kiszáradó fûzláp
Égerlápok és égeres mocsárerdõk
- Égeres láperdõ
- Égeres mocsárerdõ
Bokorfüzesek
Fûz- és nyárligetek
- Fehér fûzligetek
- Fekete nyárligetek
- Fehér nyárligetek
Égerligetek
Tölgy-kõris-szil ligetek
- Szigetközi tölgy-kõris-szil liget
Mocsárerdõk
A félig pangóvizes élõhelyeken jönnek létre. Ez annyit jelent, hogy a víz mozgása a csapadékos évszakoktól függõen csak idõszakos. Csapadékos évszakokban mozgásba jön, aszályos idõszakokban pedig pangó jelleget ölt. Megfigyelhetõk az ármentett rész olyan vízfolyásai mellett is, ahol a víz mozgása folyamatos, de rendkívül lassú (pl. Nováki-csatorna, Vadaskerti-csatorna). Állományaik – a félig pangóvízes állapotnak megfelelõen – mérsékelten tõzeges iszapon fejlõdnek. Lényegében a liget- és a láperdõk között képeznek átmenetet, de utóbbiakhoz közelebb állnak. Közös jellemzõjük a valódi lápi elemek hiánya. Két társulásuk van.
A fûzmocsarak az ármentett terület idõszakos, vagy állandóan lassú vízfolyásaiban figyelhetõk meg. Faji összetételük a fûzlápokéhoz hasonló, de ligeterdei sajátságokkal is rendelkeznek. Belõlük vezethetõ le az égeres mocsárerdõk kialakulása.
A fûzmocsarak a szukcesszió során égeres mocsárerdõkké fejlõdnek. A Szigetközben többfelé is elõkerültek (Ásványráró „Rárói-erdõ”; Darnózseli „Kimlei-sarok”; Hédervár „Vadaskerti-erdõ”; Kimle „Novákszigeti-erdõ”). Legtöbbször idõszakos, vagy igen lassú mozgású vízfolyások mentén találhatók. Vízgazdálkodásuk így – a fûzmocsarakhoz hasonló módon – kettõs, azaz félig pangóvizes arculatot mutat. Talajuk ezért kevesebb tõzeget tartalmaz, mint a valódi láperdõké. Szukcessziós fejlõdésük az égerligetek felé tart.
Védett fajai: Szálkás pajzsika, nyári tõzike, fekete ribiszke, rucaöröm, csillagvirág, ligeti szõlõ.
A mocsárerdõkkel ellentétben a láperdõk tipikus pangóvizes élõhelyeken jönnek létre, vizük egész évben áll. Kialakulásukra a Szigetközben csak az igen mély, és régen lefûzõdött morotvák nyújtottak megfelelõ életteret.
Bokorfüzesek
Pionír fás társulások a bokorfüzesek, melyek közül a csigolya bokorfüzesek elsõsorban a kavicsból vagy durva homokból épült zátonyokon alakulnak ki, ahol gyors a víz sodrása, a mandulalevelû füzesek pedig a lassabb folyású szakaszok iszapos partjain jönnek létre Ilyenek a Lipót-Hédervári-, Vadaskerti-, Nováki-csatorna. A csigolya bokorfüzesek jellemzõ védett faja a fekete ribiszke.
A Szigetközben a puhafás ligeterdõknek három társulása is képviselve van.
Fûz- és nyárligetek
A fûzligetek és a fekete nyárligetek az ártér mélyebb fekvésû, árvízkor könnyen víz alá kerülõ termõhelyein helyezkednek el. A fehér nyárligetek az ártér magasabb fekvésû szintjein találhatók, amelyek csak nagyobb árvízkor kerülnek víz alá. Ezeknek a ligeterdõknek a helyét foglalják el napjainkban a nemesített nyárfákból álló erdõk.
Fûz- és nyárligetek jellemzõ fajai: fehér fûz, fekete nyár, fehér nyár, fekete bodza, veresgyûrû som, egybibés galagonya, hamvas szeder, nagy csalán, az erdei nebáncsvirág és ennek Kelet-Indiából behurcolt rokona: a bíbor nebáncsvirág.
A keményfaligetek már a magas ártéren fordulnak elõ, amely csak kivételesen nagy árhullám esetén kerül víz alá. A Szigetközben két asszociációk van.
Égerligetek
Az égerligetek a magas ártér viszonylag mélyebb szintjein találhatók, csak kivételesen magas árhullámkor kerülnek víz alá. Elõfordulásaik túlnyomó része a mentett oldalon található. Állományaik legnagyobb részben feltöltõdõ égerlápokból keletkeznek, s fejlõdésük a tölgy-kõri-szil ligetek felé mutat.
Az égerligetek jellemzõ fajai: Az enyves és a hamvas éger, fehér nyár, mezei szil, vénic szil, fekete bodza, hamvas szeder, sás fajok.
Tölgy-kõris-szil ligetek
A magasabb ártéri szinteken, a medrektõl távolabb tölgy-kõris szil ligetek a jellemzõek. Az egykor uralkodó társulásnak ma már csak a töredékeit találjuk, az egyik ilyen a hédervári Vadaskerti-erdõ. A tölgy-kõris-szil ligetek az ártéri szukcessziósor záró (klimax) társulását képezik.
A tölgy-kõris-szil ligetek jellemzõ fajai: kocsányos tölgy, magas kõris, mezei szil, vénic szil, mezei juhar, mogyoró, csíkos kecskerágó, veresgyûrû som, húsos som, közönséges fagyal, borbolya, erdei ibolya, enyves zsálya, erdei gyöngyköles, hóvirág, gyöngyvirág, odvas keltike.
Üde lomberdõk
A talajvíz által mérsékelten befolyásolt termõhelyeken üde (mezofil) talajú lomberdõk jöttek létre. Állományaik általában – hosszú talajfejlõdési folyamat révén kialakult – üde vízgazdálkodású, szelid humuszos, barna erdõtalajokon fejlõdnek. Árvíz esetén nem kerülnek elárasztásra, de termõhelyük a talajvíz által mérsékelten befolyásolt.
Jellemzõ élõhelyek és társulások:
Alföldi gyetyános-tölgyesek és üde gyöngyvirágos tölgyesek
- Gyertyános-kocsányos tölgyesek
- Gyöngyvirágos-tölgyesek
A tölgy-kõris-szil ligeterdõk (Pimpinello majoris-Ulmetum) termõhelyeinek további feltöltõdésével jöttek létre a gyertyános-kocsányos tölgyesek (Circaeae-Carpinetum). A Szigetközben csak szórványosan, s többnyire töredékesen fordulnak elõ (Ásványráró „Rárói-erdõ”; Bezenye „Nagy-erdõ”; Feketeerdõ „Házi-erdõ”; Halászi „Derék-erdõ”; Hédervár „Vadaskerti-erdõ”; Kimle „Novákszigeti-erdõ”; Máriakálnok „Agg-erdõ”; Mosonmagyaróvár „Lóvári-erdõ”; Rajka „Felsõ-erdõ”, „Középsõ-erdõ”).
Védett fajok: Széleslevelû nõszõfû, kislevelû nõszõfû, madárfészek kosbor, bíboros kosbor, fehér sarkvirág, csillagvirág, ligeti szõlõ.
Az erdõkben található védett természeti értékek puszta felsorolása is hosszú lenne, ezért csak ízelítõül álljon itt néhány a legnagyobb kiterjedésû fûz-, nyár- és tölgy-kõris-szil ligetek fajai közül:
Fûz- és nyárligetek: hóvirág, csillagvirág (helyi nevén játszint), nyári tõzike, kis színjátszólepke, remetebogár, erdei béka, barna varangy, vízisikló, fekete harkály, közép fakopáncs, énekes madarak közül pl.: csuszka, vörösbegy, õszapó, szürke gém telep, bakcsó, fekete gólya, réti sas.
Tölgy-kõris-szil ligetek: hóvirág, csillagvirág, vitézkosbor, bíboros kosbor, erdei szellõrózsa, fehér és kardos madársisak, tarka nõszirom, szarvasbogár, diófacincér, farkasalmalepke, erdei béka, fekete harkály, erdei pinty, tengelic, sárgarigó, erdei fülesbagoly, egerészölyv, héja, karvaly, fekete gólya, nyuszt.
Szántók
A község területének nagy részét szántók uralják. Ha különleges növényeket nem is, állatokat azért láthatunk a mezõgazdasági területeken is. Gyakorta találkozhatunk fehér gólyával, láthatunk egerészölyvet vagy szitáló vörös vércsét, foglyot, mezei pacsirtát, nagy kócsagot – telente nagyobb csapatokban is, vadludakat vagy a téli vendég kékes rétihéját. Emlõsök közül leggyakrabban õz, mezei nyúl, róka vagy vaddisznó kerülhet a szemünk elé.
Emberek
A Szigetköz jelenlegi arculatának kialakításában a természeti folyamatok mellett az itt élõ emberek is részesei voltak és a jövõ szempontjából is meghatározó jelentõségûek.
A vizekben, dús füvû rétekben és erdõségekben gazdag táj a kora történelmi idõktõl fogva lakott volt, már a kõkorszakból kerültek elõ leletek. A kelták, hunok, avarok után a magyarok, Huba és Lél törzsei foglalták el a tájat. Az itt élõ embernek – mint mindenkinek, aki ártérre települt – meg kellett tanulni együtt élni a vízzel, az áradásokkal. De akik ezt megtanulták, és megértették a természet törvényeit, azok meg is szerették az itteni életet. A falvak a magasabban fekvõ területeken jöttek létre. A községek házai élõ- és holtágakkal körülfogva, mocsarak és nádasok közt, régi szigethát vagy a vízpart legmagasabb pontján összezsúfolva álltak.
A házakat magas cölöpökre font vesszõbõl építették, melyhez sártapaszt használtak s midõn jött az árvíz, a házban volt holmikat felrakták a padlásra, s nyugodt szívvel nézték, hogy a víz miként mossa ki a ház falát, mert tudták, hogy a czölöpök és a vesszõfonás ott marad, csak a fal úszik el. Iszap pedig elég marad ott, hogy újra el lehessen készíteni a tapasztási munkálatot.
(Gyõrffy István: Alföldi népélet, 1983.)
A legõsibb mesterségek pedig a halászat, aranyászás, vadászat, nádvágás, csikászat, pióca-, rák-, teknõs- és tojásgyûjtés, vesszõfonás, méhészkedés volt. A mezõgazdaságban a legeltetéses állattartás volt a meghatározó, földmûvelést csak a magasabban fekvõ részeken, a települések közvetlen közelében folytathattak. A falvakat övezetesen vette körül a kert, a gyümölcsös, a szántó és a legelõ, erdõ. Bár az árvíz gyakran elvitte a termést, a visszahúzódó folyó megtermékenyítõ hatása – amennyiben megmaradt – jó minõségû termést biztosított.
A szabályozás elõtt a túlnyomórészt erdõvel, réttel borított határ a külterjes állattartásra volt a legalkalmasabb. A gyakori árvizek a terület nagy részén nem is tették lehetõvé a növénytermesztést, a legelõk viszont egész évben zöldelltek a víznek köszönhetõen. A marhák, lovak kezdetben egész évben kint éltek, és úszva vándoroltak szigetrõl-szigetre. A pásztorok is télen, nyáron kinn voltak a jószággal.
A századforduló folyamszabályozása az egész Szigetközben megváltoztatta az életet. Megszûnt az ugar, a nyomásos gazdálkodás, helyébe a vetésforgó lépett. Az állattartás is belterjesebbé vált, fokozatosan kezdett elterjedni az istállózó tartásmód. Az egész éven át tartó megszakítatlan rideg tartás átalakult lassan félszilaj pásztorkodássá. A községek belsõ legelõire naponta kijáró vegyescsorda mellett egészen a TSZ-ek megalakulásáig fennmaradt a külsõ legelõkön a tavasztól õszig tartó legeltetés.
A mezõgazdaságban az állattenyésztést háttérbe szorította a növénytermesztés, melynek fõ növényei a búza, árpa, kukorica lettek.
Napjainkban a mezõgazdasági termelés – néhány megmaradt tehenészetet kivéve – a növénytermesztésre korlátozódik. Az ipari üzemek Gyõrött és Mosonmagyaróváron összpontosulnak, de számos más településen is létesültek kisebb üzemek. Jelentõs a térségben a kavicsbányászat, az erdõgazdálkodás, valamint egyre több embernek nyújt megélhetést az idegenforgalom.
Szabó Csaba